2015. október 9., péntek

Az elindulás és megérkezés


 

2015.10.01. Az indulás
 
Lassan csukódott be a szemem a megfeszített tempójú szervezéstől és pakolástól, illetve az előttem álló utazástól, annak kihívásaitól már két hete nehezen alszom el. Utolsó este alváshiánytól fáradtan végre kezdtem elálmosodni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az udvarban felgyúlnak a lámpák, és jó néhány ember érkezik. Próbáltak csöndben maradni, mégsem sikerült. Sebaj, én most már az álom felé hajlok, felőlem zöröghetnek. Pár perc múlva egyre nagyobb lett a duruzsolás kint. Mintha már száz ember is ott lenne, és beszélgetnek. De hát hajnali egy óra van! Én már fel nem ébredek, jöjjenek csak. Pár perc múlva hallom, hogy rólam beszélgetnek. Nagyon sokan vannak. Ekkor már felültem az ágyban. Két férfi az ablak alatt arról diskurált, hogy holnap én elutazom, ma alszom itt utoljára. Nem ismerem őket. Kik ezek, a szomszédok? Gondoltam túl fáradt vagyok, biztos, csak félre hallottam, így visszafeküdtem, a kimerültség ledöntött. Pár perc múlva finoman elkezdtek zörögni az ajtómon, majd az ablakomon is, amire persze megint felültem. Te jó ég, ez a sok ember tényleg hozzám jött. Ekkor eszembe jutott, hogy én is szerveztem már éjszakai, már az ágyában alvó célpontot születésnapja alkalmából élőzenével és tortával meglepni. Elkezdett dobogni a szívem, és egész testemben finoman remegtem az izgalomtól, ami pont elég volt ahhoz, hogy ebből az álomból felébredjek. Miután realizáltam, hogy nincs semmilyen tömeg körülöttem, újra elaludtam. A fényesség azonban újra megjelent, és egy kellemes érzés hozzá, amit hetek óta érzek félálomban, amikor a kétségek gyötörnek, és a belső hangom minden eddiginél tisztábban kórusban négy nagy IGENt mond, szinte már énekelve. Igen, ez az, és minden annyira rendben van, mint még soha. Igen, így kell bátornak lenni, így kell szembe nézni a félelmekkel, a sorssal, és így kell elfogadni, hogy az én életem nem annyira egyenes és átlátszó, mint sokaké. Bár szerintem senkié sem.
Már a repülőn ülök másnap, és egy füzetbe próbálok írni, de úgy tűnik, hogy gyakorlás híján a tollal papírra írás egyre dekódolhatatlanabb, pedig szerelmese vagyok a papíroknak, tollaknak, és betűknek. Eközben a fülemben az a lágy argentin tangó dallam cseng folyamatosan, már-már idegesítően, ami két éve a telefonom csengőhangja. Az elmém dobja be nekem, mivel már közel három órája ki van kapcsolva a készülék, és a következő hónapokban nem igazán fogom hallani ezt a dallamot. Egyszóval telefon függő vagyok, és komoly elvonási tüneteim vannak. Szerencsére az írás lelassít és megnyugtat, úgyhogy most pihenek is egy kicsit.
Ezeken az oldalakon keresztül az elmúlt év bebábozódásából való kiszabadulás pillanatát próbáltam leírni. Az egész lakásomat dobozokba pakoltam, kiköltözködtem, és most úton vagyok India felé. De erről még lesz időm írni többet.



2015.10.03. Megérkezés

A taxiban ülve gurultunk a szállásom felé. Még nem voltam itt, most egy új mestertől tanulok. Egy ismerőse fog elszállásolni. Azt mondta előzetesen, hogy egy kicsi szoba fürdőszobával. Hát a kicsitől nem ijedek meg, bár nagyon szeretem a teret. Legszívesebben egy hatalmas teremben aludnék. Furcsálltam, hogy fél hétkor, már sötét van. Megérkeztünk. A szállásadóm Nazia egy énekes lány. Épp nagyon beteg, amúgy az érkezésemkor bemutatója lett volna. A ház hatalmas, ahol csak nők laknak. A családfő meghalt néhány éve, a testvére pedig férjhez ment. Így ha jól értem, ebből a sok emberből a család az anyukája és ő. Van két cselédlány is, az egyiknek van két gyereke. Ők csinálnak mindent, ahogy elnézem. Főznek a családra, nyitják, zárják a kaput. Az egyikőjük itt lakik, a két gyerekével a melléképületben. Ez egy művész család. Az apukája híres énekes volt, az anyukája is énekes, a testvére meg színész. Nazia nálam fiatalabb négy évvel. Rengeteget utazik, azt mondja.
De térjünk vissza a megérkezésre. Indiába megérkezni, most más volt, mint eddig. Nem a bhaktákhoz megyek, így nem is látok olyan szépnek mindent. Meg aztán Bhubaneswar nem is olyan szép. A tanulás inspirál… Megérkeztem a szobámba. Valóban pici. Kb. hat négyzetméter, de lehet, hogy van hét is. A fürdő plusz egy négyzetméter. Sötét volt már, de a szoba levegőtlenségéből adódóan volt egy rossz sejtésem. Egy pici ablak van, a földszinten vagyunk. És képzeljétek, van szúnyogháló az ablakon, persze üveg nincs. Kipakoltam, fürdöttem a kb. 24 órás út után, ami közben egyben háromnegyed óránál többet nem sikerült aludnom egyik repülőn, vagy repülőtéren sem és társalogtam kicsit Naziával. Utána gondoltam kinyitom az ablakot, de mivel belül volt a szúnyogháló, gondoltam kimegyek, és majd kintről kinyitom. Hát amúgy is féltem, hogy nem lesz sok fény, mivel kicsi az ablak, de kiderült, hogy egy méter széles folyosó szerű dologra néz, aminek a vége zárt, tehát ott sem megy a levegő, az épület meg három emelet magas, tehát föntről is elég esélytelen. Hát erről beszéltem Naziával másnap, és mondtam neki, hogy nekem ez nem fog menni. A fény, és a levegő, ami után eddig is áhítoztam. De ez itt tényleg egy cella, amiben se fény, se levegő nincs, és persze még itt kellene főznöm is, plusz itt tartják a család egyik hűtőjét, ami iszonyatosan zúg. Szóval már túl vagyok az első estén, és állítólag holnap felköltözhetek az emeleti próbaterembe, ahol ének órák szoktak lenni néha. Más vendég lakónak is volt már hasonló problémája, és így oldották meg.
Ma összeszedtem magam, és végigcsináltam kényelmesen a szokásos pilates, jóga, pránajáma, meditáció és relaxáció sorozatomat, ami most két órán át tartott. Ez a normális mennyiség, ezt otthon inkább egy órában tudom megtenni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése