Sokat beszéltünk Ananda Rupával, de ugyanakkor
kellett kérnem egy kis pihenő időt is, mert iszonyú fáradt vagyok. Így aztán
volt időm kicsit elmélyülni, a hogyan tovább kérdésén. Itt Indiában mindig
jönnek sugallatok, hogy merre kell tovább mennie az életemnek. Biztosan a sok
sukriti az oka, hogy azután be is válnak ezek a dolgok. A sukritiről ma
többször is volt szó. A hitet erősítik azok a cselekedetek, amelyek Istent
szolgálják. Itt Navadwipban rengeteg lehetőségünk van erre.
Mostanra nem igazán tudok nektek úgy írni, hogy
közben átgondoljam kik is olvassák a blogomat, hanem csak tisztán az érzéseimet
írom le, mégha nem is értik sokan. Bár azt mondják a szív érti. Mikor
legelőször fél évet voltam itt, bengáliul hallgattam a leckéket, és csak annyit
értettem a szövegből, hogy Krisna, meg Mahaprabhu. És azt mondták, hogy hallgassam
csak, mert a szívem érti. Lehet benne valami.
Hazaérve az életem sok ponton változik, mint ahogy
a mostani út elején ezt le is írtam. Ma egy kicsit belegondoltam, hogy mi lesz
otthon. Először kicsit aggódtam, de gyorsan hoztam pár döntést és erre jöttek
is válaszok, hogy hogyan kellene élnem. Valahogy úgy, mint itt. Persze ennek
vannak konkrétumai is.
Az esti darshanon Gurudev beszélt Vishakháról, aki
most nagyon beteg. Arra gondoltam, holnap felajánlom, hogy tornáztatom egy
kicsit, ha már amúgy is ezt csinálom. Ő most Kalkuttában van.
Az esti kírtan szokás szerint fergeteges volt.
Olyan mintha egy hatalmas szekéren ülnénk, amit lovak húznak, és egyre nagyobb
erővel és lendülettel minden sor után, míg végül felszálltunk mint egy
repülőgép és az emelkedést minden porcikánkban érezzük. Közben a talaj dübörög
alattunk, és a falak mintha ott sem lennének. És persze a dobhártyám nincs túl
jó állapotban utána. A szívem annál inkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése