2015. december 20., vasárnap

A kint és a bent, mások és én, egy kis harmónia


2015.12.03. A kint és a bent, mások és én, egy kis harmónia 


Hajnali kettő van, és a gondolataim nem hagynak aludni, mint általában. Azok után sem, hogy megittam az orbáncfű teámat és még pár gyógynövényes idegnyugtatót is bevettem. Hajnalban érkeztem meg Navadwipból. Sajnos eléggé lebetegedtem, ahogy ideértem. Egy éjszakai vonaton könnyű elkapni bármit, mert mindenki ott krahácsol mindenfelé. Meg ki tudja, mi ellen lázadok a lázammal.
Kicsit több mint egy hete értem vissza a Keralából, a klinikáról Bhubanéswarba. Nagyon feltöltő volt, de sajnos végig hasfájás gyötört. Azt a mennyiségű rizst nem bírtam, és hogy mellé annyira kevés zöldséget adtak. Az is lehet, hogy valamelyik gyógyszerre voltam érzékeny, vagy csak a kezelés ahogyan alakította a testemet. Hát megint sikerült azért változni a gyógyulás irányába. Öt hat év után most újra melegem van. Ami a legmeglepőbb volt, hogy Kalkutta felé az éjszakai vonaton izzadtam, pedig nagyon hideget fújt a légkondi. De a takarót meg melegnek éreztem. Szóval ez a kezelés megint nagyot lendített rajtam. Azért még mindig fel vagyok készülve a hidegre minden pillanatban, de ez lehet már csak megszokás, és félelem bennem, hogy tüdőgyulladást kapok, mint ahogy nagyon sokszor az elmúlt években. De most az immunrendszerem újra a rendes kerékvágásban működik. Legalábbis jobban, mint eddig.
Ahogy visszaértem Orisszába pár nap pihenés után ismét útra keltem. Először, ahogy egy hónapja is, egy magyar csoporthoz csatlakoztam, és ismét megnéztem velük néhány nevezetességet, illetve kevésbé megnevezhető, inkább érzelmileg mély nyomot hagyó egyszerű indiai falusi népeket. Ezek az igazi élmények nekem legalábbis. Lehet élni civilizált körülményeken kívül is, és ott annyira nincs semmi, hogy még a stressz is messze elkerüli őket. Szerintem azt sem tudják az mi. Persze sok minden más okosságot sem tudnak, amit mi nyugati odavetődött turisták birtoklunk, de tudják hogyan kell élni a való világban, tudják hogyan működik a természet, tudnak harmóniában élni önmagukkal, a természettel, és ami a legfontosabb és amit mi nagyon nem tudunk, hogyan lehet harmóniában élni egymással.  Persze azért, hogy egy kicsit leromboljam az illúziókat, ott is láttunk mobiltelefonokat. Ismét megismerte néhány új embert az útitársak személyében, akikkel magyarul beszélgettem két napig. Amit legutóbb kihagytam, azt most már nagyon vártam, hogy megfürödjünk az óceánban, és egy kicsit a hullámokkal harcoljunk, vagy csak lebegjünk a sós vízen. Ezt rendszeresíteni fogom, azt hiszem. Muszáj lesz Puriba rendszeresen eljönnöm.
Mivel a csoport Kalkuttából folytatta tovább az utazását, odáig csatlakoztam hozzájuk. Ez nekem is jó volt, hogy nem kellett egyedül utaznom az éjszakai vonattal. Mondjuk párszor már megtettem, ráadásul ennél alacsonyabb osztályon utazva, de azt hiszem öregszem. Már nem szívesen utazok egyedül.
Kalkuttából Navadwipba készültem tovább a gurumat meglátogatni. De előtte még meghallgattam pár lehúzó véleményt az indiai gurukról, akik csak kihasználják a tanítványokat, és hasonló felemelő dolgokat kaptam emellé. Nem mintha bármit mondtam volna nekik arról, hogy hova megyek, vagy mit csinálok, de azt gondolták, hogy azért vagyok itt, és folyton azt kérdezgették, hogy nekem miért nem jó Magyarország. Később tisztáztuk, hogy ösztöndíjjal vagyok itt, és szeretek itt lenni. Szeretek otthon is lenni, de azt hiszem, én szeretem a változatosságot túlságosan is. Mikor itt vagyok, ettől szenvedek kicsit, mikor otthon vagyok, akkor meg attól, mindamellett, hogy mindkét helyen vannak dolgok, amiket nagyon szeretek, és szeretem azt a nyugodt, befelé forduló, kívülről monoton, belülről töltődő magamat aki itt vagyok, és szeretem azt a pezsgő kreatív életet, amit ott van lehetőségem élni. Hálás vagyok, hogy ezt megtehetem, bár azért nem könnyű egyáltalán sem anyagilag, sem szervezésileg, sem lelkileg. De hát ez az én utam.
Szóval miután egyfajta tükröt kaptam - mások szeméből lesajnált, társadalom szélére csúszott, a boldogságot kívülről kereső, egy másokon élősködő, szinte senkit nem érdeklő filozófiával manipuláló gurut követőként - elindultam, a saját utamra nélkülük. Felkerestem a templomunkat Navadwipban, mint ahogyan minden évben azzal a céllal, hogy a hitemet kicsit visszaszerezzem azáltal, hogy hasonszőrűekkel találkozok, akik meg úgy gondolnak rám, hogy azon kevesek közé tartozok, akikkel közös a hitünk, akik mindent feladnának, csakhogy a legmagasabb dolgokat, valóban társadalmon kívüli elveket kövessünk, mert ez a legmélyebb vágyunk, mert ettől érezzük, hogy van értelme létezni. Mert nincs több vágyunk, mint emberhez méltó életet élni, és ez nem is olyan könnyű. Az a guru pedig ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanolyan vágyakkal. Csak ő valamilyen okból képes volt az ideje száz százalékát a legmagasabb rendű örömnek szentelni. Milyen szerencsés.
Többféle öröm, létezik, és ezek más szinteken vannak. Mikor egy finom süteményt eszünk, vagy egy vígjátékon nevetünk felszabadítóan, az nem azonos azzal, az örömmel, amit egy sok munka árán elért siker okoz, vagy amit egy szerelem jelent, vagy a gyermekünk születése, növekedése. Így az az öröm is más, amikor rádöbbenünk, hogy Isten mennyire kegyes hozzánk, hogy hol lennénk nélküle, hogy a saját befektetett energiánkon kívül szükség volt azokra a „véletlenekre” is, amiről az idő múlásával egyre jobban kiderül, hogy nem lehet véletlen. Mintha valaki hallaná mi van odabent a fejünkben, és szegény próbál mindent megtenni, hogy a káoszból kiválogassa azt amivel boldoggá tudna tenni minket. De nem könnyű, mert a rendet nekünk kellene valahogy létrehozni. Néha úgy érzem, hogy erre a játszótérre úgy kellett megszületni, hogy a játékszabályokat, mitöbb a játék célját elfelejtették mellékelni. Jobban mondva ez is a játék része, hogy egyáltalán felfedezd, hogy mire megy ki a játék. Kinek mire. Idő az van, legalábbis bizonyos keretek közt.
Szóval ne áltassuk magunkat, valakiknél különbek vagyunk, valakiknél meg nem. De azzal sincs semmi baj, csak tudjuk, merre van az előre. Legalábbis szerintem tisztelni kell mások lemondását, legyen az bármilyen szintű. Családi életet élni is lemondás, elég nagy. Nem leszek kevesebb, mert előre engedek valakit. És ez nem jelenti azt, hogy én valaha is odaérek, de a törekvés biztosan előre visz.
Három napot töltöttem Navadwipban, és amiért odamentem, azt megkaptam.
Újra itt vagyok Bhubaneswarban, és arra gondoltam, hogy majd a képek alapján elmesélem milyen furcsa dolgokat láttam tapasztaltam, de most ezek a gondolatok nem hagytak aludni. Jól bezártam őket ide az írásomba, és majd holnap megnézem a képeket is, és mesélek másként izgalmas dolgokat is.
Asszem most rendeztem a soraimat. Csak valószínűleg holnapra újra elindul a káosz irányába. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése