2009. július 1., szerda

Egy másik haza-felé











június 29. Delhi


A templom harangja ébresztett fél ötkor. Gyorsan felkaptam a ruhámat, és már ott is voltam a reggeli szertartáson (Aratin). A szobánk közvetlenül a Mandír mellett van, a harang három méterre az ajtómtól. Nehéz így lemaradni a reggeli Aratiról. Szeretek Indiában élni, mert korán hajnalban indul a nap, még minden békés, lassan gördülünk át a nappal felé. Ebéd után, amikor a legmelegebb az idő, pihenő következik.
A reggeli mantrázás (meditáció) után hat óra körül a Radha Damodar templomban körbejártunk, hogy utoljára tiszteletünket tegyük a Goswamik és Prabhupád emlékhelyeinél (szamadi, bajan kutir).
Sofförünk ma pontosan érkezett. Kilenc óra után valamivel elbúcsúztunk a Sri Chaitanya Saraswat Math vrindávani templomának bhaktáitól. Még nem tudjuk elhinni, hogy holnap este otthon leszünk.
Éles lesz a váltás! Nekem mindenképp!

június 30. Kijev, Budapest

Felszálltunk a habmező fölé! A fehér habhegyeket, és habvölgyeket a nap selytelmesen világítja át. Alatta különböző világok rejtőznek. Innen fentről szinte egyformának tűnnek. Mintha csak más-más oldalról szemlélnék a különböző embercsoportosulások a létezőt. Közben véresen komolyan veszi mindenki a saját igazát. Otthonról gondolatban sokszor felröpülök ide, hogy megnézzem nem keveredtem-e bele valami túlzottan egyoldalú valóságnak tűnő képzetbe. Szokott segíteni!
A Delhi vásári forgatagból visszarepülünk most Budapestre, hogy újraismerjük a várost. Többé nem találjuk azt a helyet, ahonnan útra keltünk. Távlatból új képet fest minden. A dugók már nem olyan veszélyesek, a koszos levegő nem számít annyira koszosnak. Az emberi panaszkodás, hogy "nincs", értelmetlennek tűnik. És hová lettek a mosolygó emberek, a ragyogó boldog szemek, amelyek minden pillanatban látják, tudják, érzik, hogy nem övéké a világ, az Istenek játéka csupán. Mi csak parányi részek vagyunk, és történjen bármi, boldognak lenni ingyen van! Bizonyos értelemben! Olyan dolgot nem kell érte adnunk, amire valóban szükségünk van. Némi türelem, és mások tisztelete megkönnyíti az előrehaladást.
...
A Kijevi repülőtér kávézójában írogatunk csendesen Mártival. Kriszti ledőlt egy kicsit. Tamás egy másik géppel ment Isztambulon keresztül. Mi pedig emlékezünk, miközben kezdünk visszarázódni a fehér emberek, és a kellemes megszokott 21 fokhoz. Mártinak és Krisztinek kissé strapás volt az útjuk, mert 3-4 naponta utaztunk. Az én utam hamarabb kezdődött. Sokszor felidézem a Puriban töltött magányos napokat. Jobban mondva egyedül voltam, de nem éreztem magam magányosnak. Az állandó napirend, táncórák, Aratik (templomi szertartások) kiegyensúlyozottá tettek.
Emlékszem a sós szélre, ami a tenger felől fújt, a táncórák izzadt porát a tengerben mostam le. Majd csendben üldögéltünk Bhipin Prabhuval, Puri maharáddzsal és Chandan Prabhuval, a forró márványon elterülve a délelőtti eseményektől fáradtan vártuk, hogy utolsó erőnkkel még Gaura Nitainak (az oltáron álló szentek) énekeljünk. A finom praszád (felajánlott étel) után szieszta következett. Este még többet énekeltünk, a nap fénypontja volt számomra!
Kerek volt minden!

Köszönöm minden olvasónak a jelenlétet, remélem ti is kaptatok egy kicsit Indiából az írásaimon keresztül. Mindenképpen folytatom az írást, hiszen a hazaérkezés, és az itteni életbe való visszarázódás legalább olyan érdekes, mint maga az utazás. Sőt azt hiszem az a nagy bravúr, ha itt sikerül megtalálni az életünkben az ott megtapasztalt értékeket. Természetesen Indiában is vannak jó és rossz dolgok is, mint ahogyan itthon. Valójában ez nem helyhez kötődik. Mégis mi így tapasztaltunk meg sokmindent a lelkiség mélységeiből. Az én utam erre vezet. A lényeg, hogy célba érjünk, a többi csak eszköz!

Holnap elmesélem az itthoni első napjaimat. :)

1 megjegyzés:

  1. Köszönöm!
    Nagyon élvezem a beszámolóidat!
    Üdvözöllek újra itthon!

    VálaszTörlés