Puritól Navadwipig képekben

2015.12.04. Puritól Navadwipig képekben

Egy jó meleg vizes fürdésnél nincs is jobb, főleg, ha már két hónapja csak hideg víz van. Bár a klinikán volt meleg víz, szóval nem panaszkodhatok. Most azonban lehűlt az idő, és reggel igen húzós a hideg víz, meg aztán nem tesz nekem jót, és nem azért járok ayurvédikus klinikára, hogy leromboljam, amit ott felépítettek, így aztán ma vettem egy vízmelegítőt. Tizenöt perc alatt egy vödörnyi meleg vizem van. A fürdés után meg 30 percig fülig ér a szám, mert olyan jó volt. 

Ugorjunk vissza pár napot ismét. Bhubaneswarból Puri felé tartó buszon megismerkedtem egy lánnyal, Rosynak hívják. Kémiát tanul, és épp vizsgázott Bhubaneswarban, amúgy Puriban él. Egyelőre nem akar férjhez menni, mert addig marad szabad. Dolgozni szeretne, mégpedig Bangaloreban, ami India egyik jól fejlődő városa. Mesélt Jagannathról, és hogy mennyit jelent neki, mikor ellátogat a Templomba. Ott igazán meg tud nyugodni. Összebarátkoztunk, és azóta is csetelünk. 

Én közben leszálltam Sakigopalnál, ahol egy magyar turistacsoporthoz csatlakoztam. Először egy kis falut látogattunk, ahol teniszlabdákat osztogattunk a gyerekeknek. Állítólag 100 teniszlabdát hozott a csoport. A gyerekek nagyon boldogok voltak. Benéztünk egy családhoz, ahol már nem is emlékszem olyan húszan laknak. Megvendégeltek minket frissen szedett kókuszdióval. A fél falu kísért minket vissza, mindenki tudta, hogy hol parkoltunk le a busszal, és mutatták az irányt. 

Chandanpurban már jártam egy hónapja. Egy művész család mesélt a házbéli szokásokról, és láttunk egy bemutatót arról, hogyan karcolják a pálmaleveleket. Ezt a falut támogatja az állam, hogy a tradíciót tudják őrizni. Ez főként kedvezményeket és vásárokon való részvételt jelent. Ebben a házban több generáció lakik, és mindenen osztoznak. Mindenki művész, de mivel ebből nem tudnak megélni egy fém edény nagykereskedést is üzemeltetnek. Hát a művészek élete már csak ilyen. A profik is hobbiból elmennek pénzt keresni! 

Téglakészítőket is láttunk. Ketten dolgoznak, és ott helyben ki is égetik a téglákat kemence nélkül.

Este Puriban a templomunkban aludtam a csoport meg egy szállodában. Azt a szobát kaptam, ahol 2006-ban fél évet töltöttem. Nosztalgikus volt ott lenni, és ma már nem tudom hogyan bírtam ki mindenfajta kütyü nélkül, azaz se mobiltelefon, se számítógép, se egy mp3 lejátszó, és talán egy Bhagavad Gíta volt nálam. Volt időm elmélyülni. Reggel pedig csatlakoztam egy kis virágfűzéshez.

A reggeli után Konarak felé vettük az irányt, és közben megálltunk egy kis fürdőzésre, amit én indiaiasan ruhában ejtettem meg. 

Konaraki Naptemplomról oldalakat tudnék írni, de most csak nézzetek meg néhány képet azokról a templom külső falán lévő szobrokról, amikről az odisszit rekonstruálták a 20 századi újítók.

A z utolsó állomás Bhubaneswar volt, ahol egy templomra jutott időnk, meg egy kis városban sétálásra.

Éjszakai vonattal mentünk Kalkuttába, ahol búcsút vettem a csoporttól, és egyedül sima vonaton a nőknek fenntartott vagonban utaztam tovább Navadwipba, hogy meglátogassam Srila bhakti Nirmal Acharya Maharajot. Navadwip, ahol a lelkem mindig megnyugszik. 

Megismerkedtem egy Brazil pszichológus lánnyal, aki már 5 hónapja ott lakik. Elmentünk együtt postára, meg virág vásárra, ami keddenként van. Közben sikerült lefotóznom, hogy a gyerekeket milyen járgánnyal viszik iskolába. 

A Govinda Kund, ami egy mesterséges tó, közepén egy oltárral. Ennek a partján áll egy vendégház, ami a nyugatról jövőknek van fenntartva. Jelenleg épp festés alatt áll. Ezt a műveletet néhány bambusznádon egyensúlyozva tűző napon mindenfajta sisak, vagy védőfelszerelés nélkül végzik a festők, ami nem egyszerű mázolás, hanem aprólékos domborműveket kell kifesteni különböző színekkel. Türelem, tehetség, gyakorlati érzék és munkaerő van bőven. És mondanom sem kell, hogy folyamatosan dolgoznak, nem állnak le pihenni. Tehát hetek alatt kész van az egész. 

Kalkuttába két lánnyal mentem vissza a legegyszerűbb vonaton, és utána a 219-es helyi buszjárattal a kalkuttai templomba érkeztem pár óra pihenésre. A tüdőm megtelt porral, az orromból másnap is fekete kosz jött ki, míg ki nem mostam alaposan. A budapesti szmog riadó vicc kategória ehhez képest. A sima kipufogó gázon kívül körülbelül tíz gyárból jön a szenny, amitől a levegő rendkívül büdös, és a szmog látható, és leginkább érezhető. Fogalmam nincs, hogy lehet itt életben maradni. Pláne tíz millióan. 

Kalkuttában még mindig olyan riksák vannak, amiket emberek futva húznak, tehát a lábbal tekerős már modern változat, hát még az autoriksa, és ma már elektromos autoriksák is vannak, legalábbis Navadwipban láttam. 

Elnézést a kép minőségéért, de ez sikerült a legjobban a száguldó taxiban vak sötétben.

Az éjszakai vonatra várakoztam, és most először magasabb osztályra vettem jegyet, ami azért is jó, mert az állomáson külön légkondis váró van az magas osztályon utazóknak, szeparáltan a nőknek, és férfiaknak. Azért egy patkány elszaladt alattam. Meg ez így leírva a patkányt leszámítva jól hangzik, de nézzétek meg a képet. Az anyuka a gyerekével az asztalon. 

A vonat nagyon kényelmes 7 órát fekve lehet utazni, ezt a kocsit lezárják, így senki nem száll fel és lopja el a csomagodat egy-egy megállónál. Adnak csomagolva két lepedőt, takarót, és párnát is. Hogy őszinte legyek odafelé nem véletlen csatlakoztam a magyar csoporthoz. Ez egy totál más kultúra, és együtt aludni velük egy élmény, maradjunk ennyiben és inkább nem részletezem. 

Szerencsésen megérkeztem, de az influenzát sikerült rám ragasztaniuk, meg a légkondi se tett jót. Salátával, meg forró fűszeres levessel kúrálom magamat.

A kint és a bent, mások és én, egy kis harmónia

2015.12.03. A kint és a bent, mások és én, egy kis harmónia 

Hajnali kettő van, és a gondolataim nem hagynak aludni, mint általában. Azok után sem, hogy megittam az orbáncfű teámat és még pár gyógynövényes idegnyugtatót is bevettem. Hajnalban érkeztem meg Navadwipból. Sajnos eléggé lebetegedtem, ahogy ideértem. Egy éjszakai vonaton könnyű elkapni bármit, mert mindenki ott krahácsol mindenfelé. Meg ki tudja, mi ellen lázadok a lázammal.

Kicsit több mint egy hete értem vissza a Keralából, a klinikáról Bhubanéswarba. Nagyon feltöltő volt, de sajnos végig hasfájás gyötört. Azt a mennyiségű rizst nem bírtam, és hogy mellé annyira kevés zöldséget adtak. Az is lehet, hogy valamelyik gyógyszerre voltam érzékeny, vagy csak a kezelés ahogyan alakította a testemet. Hát megint sikerült azért változni a gyógyulás irányába. Öt hat év után most újra melegem van. Ami a legmeglepőbb volt, hogy Kalkutta felé az éjszakai vonaton izzadtam, pedig nagyon hideget fújt a légkondi. De a takarót meg melegnek éreztem. Szóval ez a kezelés megint nagyot lendített rajtam. Azért még mindig fel vagyok készülve a hidegre minden pillanatban, de ez lehet már csak megszokás, és félelem bennem, hogy tüdőgyulladást kapok, mint ahogy nagyon sokszor az elmúlt években. De most az immunrendszerem újra a rendes kerékvágásban működik. Legalábbis jobban, mint eddig.

Ahogy visszaértem Orisszába pár nap pihenés után ismét útra keltem. Először, ahogy egy hónapja is, egy magyar csoporthoz csatlakoztam, és ismét megnéztem velük néhány nevezetességet, illetve kevésbé megnevezhető, inkább érzelmileg mély nyomot hagyó egyszerű indiai falusi népeket. Ezek az igazi élmények nekem legalábbis. Lehet élni civilizált körülményeken kívül is, és ott annyira nincs semmi, hogy még a stressz is messze elkerüli őket. Szerintem azt sem tudják az mi. Persze sok minden más okosságot sem tudnak, amit mi nyugati odavetődött turisták birtoklunk, de tudják hogyan kell élni a való világban, tudják hogyan működik a természet, tudnak harmóniában élni önmagukkal, a természettel, és ami a legfontosabb és amit mi nagyon nem tudunk, hogyan lehet harmóniában élni egymással.  Persze azért, hogy egy kicsit leromboljam az illúziókat, ott is láttunk mobiltelefonokat. Ismét megismerte néhány új embert az útitársak személyében, akikkel magyarul beszélgettem két napig. Amit legutóbb kihagytam, azt most már nagyon vártam, hogy megfürödjünk az óceánban, és egy kicsit a hullámokkal harcoljunk, vagy csak lebegjünk a sós vízen. Ezt rendszeresíteni fogom, azt hiszem. Muszáj lesz Puriba rendszeresen eljönnöm.

Mivel a csoport Kalkuttából folytatta tovább az utazását, odáig csatlakoztam hozzájuk. Ez nekem is jó volt, hogy nem kellett egyedül utaznom az éjszakai vonattal. Mondjuk párszor már megtettem, ráadásul ennél alacsonyabb osztályon utazva, de azt hiszem öregszem. Már nem szívesen utazok egyedül.

Kalkuttából Navadwipba készültem tovább a gurumat meglátogatni. De előtte még meghallgattam pár lehúzó véleményt az indiai gurukról, akik csak kihasználják a tanítványokat, és hasonló felemelő dolgokat kaptam emellé. Nem mintha bármit mondtam volna nekik arról, hogy hova megyek, vagy mit csinálok, de azt gondolták, hogy azért vagyok itt, és folyton azt kérdezgették, hogy nekem miért nem jó Magyarország. Később tisztáztuk, hogy ösztöndíjjal vagyok itt, és szeretek itt lenni. Szeretek otthon is lenni, de azt hiszem, én szeretem a változatosságot túlságosan is. Mikor itt vagyok, ettől szenvedek kicsit, mikor otthon vagyok, akkor meg attól, mindamellett, hogy mindkét helyen vannak dolgok, amiket nagyon szeretek, és szeretem azt a nyugodt, befelé forduló, kívülről monoton, belülről töltődő magamat aki itt vagyok, és szeretem azt a pezsgő kreatív életet, amit ott van lehetőségem élni. Hálás vagyok, hogy ezt megtehetem, bár azért nem könnyű egyáltalán sem anyagilag, sem szervezésileg, sem lelkileg. De hát ez az én utam.

Szóval miután egyfajta tükröt kaptam - mások szeméből lesajnált, társadalom szélére csúszott, a boldogságot kívülről kereső, egy másokon élősködő, szinte senkit nem érdeklő filozófiával manipuláló gurut követőként - elindultam, a saját utamra nélkülük. Felkerestem a templomunkat Navadwipban, mint ahogyan minden évben azzal a céllal, hogy a hitemet kicsit visszaszerezzem azáltal, hogy hasonszőrűekkel találkozok, akik meg úgy gondolnak rám, hogy azon kevesek közé tartozok, akikkel közös a hitünk, akik mindent feladnának, csakhogy a legmagasabb dolgokat, valóban társadalmon kívüli elveket kövessünk, mert ez a legmélyebb vágyunk, mert ettől érezzük, hogy van értelme létezni. Mert nincs több vágyunk, mint emberhez méltó életet élni, és ez nem is olyan könnyű. Az a guru pedig ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanolyan vágyakkal. Csak ő valamilyen okból képes volt az ideje száz százalékát a legmagasabb rendű örömnek szentelni. Milyen szerencsés.

Többféle öröm, létezik, és ezek más szinteken vannak. Mikor egy finom süteményt eszünk, vagy egy vígjátékon nevetünk felszabadítóan, az nem azonos azzal, az örömmel, amit egy sok munka árán elért siker okoz, vagy amit egy szerelem jelent, vagy a gyermekünk születése, növekedése. Így az az öröm is más, amikor rádöbbenünk, hogy Isten mennyire kegyes hozzánk, hogy hol lennénk nélküle, hogy a saját befektetett energiánkon kívül szükség volt azokra a „véletlenekre” is, amiről az idő múlásával egyre jobban kiderül, hogy nem lehet véletlen. Mintha valaki hallaná mi van odabent a fejünkben, és szegény próbál mindent megtenni, hogy a káoszból kiválogassa azt amivel boldoggá tudna tenni minket. De nem könnyű, mert a rendet nekünk kellene valahogy létrehozni. Néha úgy érzem, hogy erre a játszótérre úgy kellett megszületni, hogy a játékszabályokat, mitöbb a játék célját elfelejtették mellékelni. Jobban mondva ez is a játék része, hogy egyáltalán felfedezd, hogy mire megy ki a játék. Kinek mire. Idő az van, legalábbis bizonyos keretek közt.

Szóval ne áltassuk magunkat, valakiknél különbek vagyunk, valakiknél meg nem. De azzal sincs semmi baj, csak tudjuk, merre van az előre. Legalábbis szerintem tisztelni kell mások lemondását, legyen az bármilyen szintű. Családi életet élni is lemondás, elég nagy. Nem leszek kevesebb, mert előre engedek valakit. És ez nem jelenti azt, hogy én valaha is odaérek, de a törekvés biztosan előre visz.

Három napot töltöttem Navadwipban, és amiért odamentem, azt megkaptam.

Újra itt vagyok Bhubaneswarban, és arra gondoltam, hogy majd a képek alapján elmesélem milyen furcsa dolgokat láttam tapasztaltam, de most ezek a gondolatok nem hagytak aludni. Jól bezártam őket ide az írásomba, és majd holnap megnézem a képeket is, és mesélek másként izgalmas dolgokat is.

Asszem most rendeztem a soraimat. Csak valószínűleg holnapra újra elindul a káosz irányába. 

Még Kerala hangulatában

2015.11.23. Még Kerala hangulatában

Sok minden írni valóm van, de nem nagyon írogattam. 

Folyamatos búcsúzásban vagyok, de már egész jól viselem. Ma meglátogattam a gasztroenterologust, és a vérképem eredményét is megkaptam. Mint mindig most is tökéletes, és állítólag semmi bajom, csak a stressztől fáj a hasam kibírhatatlanul. Majd megszokom ezt is. Így jár az, aki szenzitív. A taxisofőrrel jól összehaverkodtam. Már harmadjára utaztam vele, mert egyedül az ő autójában nem fordul fel a gyomrom. Mert a többiek úgy vezetnek, mint egy őrölt.  Gyomrom minden kanyarban megy tovább. A taxisofőr elmesélte, hogy van egy banán farmja, sőt meg is mutatta. Úgy indult, hogy legutóbb szóltam neki, hogy álljunk meg banánt venni valahol. Erre ő a saját házánál állt meg, ami párszáz méterre volt, és a saját termesztésű banánból kaptam. Ma is kaptam vagy 3 kilót. A farm mellett van egy épülő ház. Gyönyörű csendes környék tele új házakkal. Ezt eladásra építi a barátjával. Egy kétszintes 160 négyzetméteres ház kb. 19 millió forint. Elfogadnám. És persze azért ez közel sem azt jelenti, mint nálunk sem minőségben sem épületgépészeti szempontból. Tehát nincs bevezetett gáz, nincs fűtés, és nincsenek zárható üvegablakok. De azért szép. 

Holnap megyek vissza Bhubaneswarba innen a nemtudomhanyadik családomtól. Itt mindig visszavárnak engem. Családtagnak tekintenek, ezt sokszor elmondták a héten. Nem tudom miért, de sokszor ezt váltom ki az emberekből. Dr. Divya meghívott az esküvőjére, ami szűk körű lesz. Később javított, és azt mondta, hogy hát olyan közepes. Persze több napig tart és kétezer vendégről beszélünk. Nem semmi! Beszéltünk az itteni házasságokról. Itt egyáltalán nem megengedett az, hogy valakinek barátnője, vagy barátja legyen. Ha mégis van, akkor az titokban, és természetesen ez semmifajta testi érintkezést nem jelent. Most már a vőlegénye az amúgy hat éve titokban tartott szerelme, akivel a hat év alatt hétszer találkoztak, és telefonon beszélgettek sokat. Mikor eljött a férjhez adás ideje akkor előálltak a családnak azzal, hogy ők így szeretnék, és mindkét család belement, mert manapság engedékenyebbek a szülők és lehet szerelemből is házasodni. A vőlegényével most találkozhat, de csak nyilvános helyen, és semmiképp nem kettesben. Még fél évet kell várniuk, és utána már örökre együtt lehetnek. Dr. Divya Anyukája háztartásbeli, de ő nem lesz az, ő szeretne orvosként dolgozni, és fog is. Ez egy új generáció. Kíváncsi leszek, hogy neveli majd a gyerekét. Erre a kérdésre még nem tudott válaszolni. Egy másik lány az egyik kezelő 21 éves, Adirának hívják. Azt mondja, hogy a lányok olyan 21 és 24 éves koruk közt mennek férjhez. A szülő keres nekik férjet, de neki kell elfogadni. Már volt két jelentkező, de Adira még tanulni akart, így elküldte őket. Azt mondja, majd csak 24 évesen szeretne férjhez menni, mert utána már nincs szabadság. Ezt tökéletesen meg tudom érteni. Azért itt is változik a világ. Az erős családi köteléknek előnye is van. A biztonság, amit a család, mint hátország nyújt. Főként a nőknek. A lány a család oltalmából egyből a férj oltalmába kerül. Ez normális szerintem. A nőnek szüksége van erre, és cserébe ő működteti az egész családi gépezetet. Nem nagyon van válás, és nem vesznek palira senkit úgy, mint nálunk akár egyik, akár a másik oldalról. Viszont leosztott szerepek vannak. Hát ne tudom. Valami középút a legjobb azt hiszem. Én nagyon szerencsés vagyok, mert abszolút támogatást kapok a családomtól, soha annyira, mint most. 

a kezelő lányok :)

Ismét új testet kaptam. Állítólag minden évben az ember testének sejtjei kilencven valahány százalékban kicserélődnek. Amikor ide eljövök, akkor ezt a folyamatot pozitív irányba indítjuk el. Ez most is így történt. Nagyon elégedett vagyok. Az elmúlt öt napban folyamatosan melegem van, és izzadok, ami vagy öt éve nincs így. Néhány éve már nyáron is pulóverben és zokniban alszom, meg derékmelegítő nélkül nem megyek sehova nyáron sem. A tavalyi kezelés után a derékmelegítőre nyáron már nincs szükségem. Most azonban éjszaka egy hálóing elég, még nadrág sem kell. Ezek tudom, furán hangzanak, mert amúgy 28-30 fok van. De ez van az esetemben. Nem véletlenül töltöm itt a telet, és nem is szeretnék ezen változtatni a későbbi téli időszakokban sem. Néhány évig még biztosan nem, ha megtehetem. A másik hatalmas eredmény, hogy közel sem vagyok annyira fáradt mint eddig. Négy óra körül magamtól felébredek, és nem vagyok fáradt ebéd  után. Néhány napja délelőtt orvosnál voltam vizsgálatokon, és vérvételen, majd visszajöttem, és ayurvédikus kezeléseken vettem részt, ami az én idegrendszeremnek fárasztó, legalábbis az autózás, emberekkel találkozás, várakozás, a kezelés meg egyébként is az idegrendszert edzi. Szóval ezek után még úgy döntöttem délután 5.30-kor, hogy bemegyek a városba mandulát venni. Amikor visszafelé jöttem realizáltam, hogy még mindig nem vagyok fáradt. Azért másnapra éreztem egy kicsit. De a lényeg, hogy olyat már vagy öt éve nem éreztem, hogy nem kell erőt gyűjtenem ahhoz, hogy kimozduljak, vagy bármit csináljak, főként nem este hatkor. Másoknak ez természetes. Ma jött Németországból ez hölgy szintén ugyanezzel a problémával. Ő is már feladta a munkáját, mert nagyon fáradt volt, és stresszes. Olyan jó érzés egy ilyen emberrel beszélni, akinek ugyanaz a baja, mint neked, és nem kell magyarázkodnod, és tartanod magad, nem kell bocsánatot kérned, ha hirtelen ásítozni kezdesz, mert pontosan tudja, hogy mit érzel, és nem vagy lusta, és nem unalmas, amit beszél, teljes mértékben szeretnél jelen lenni, csak nem tudsz. Per pillanat ez most a múlt számomra, de persze oda kell figyelnem, hogy ez így is maradjon, és persze ha megkapom rá az áldást, mert sajnos bármikor bármekkorát eshetek. A pozitív gondolkodók ilyenkor tiltakoznak, de én reális vagyok, és persze pozitív. Ha nem lennék az, akkor nem itt tartanék.

Jó érzés erről írni. Még nem vállaltam fel nyilvánosan, és most sem teljesen, de ezzel egy időben pedig olyan jó lenne, ha mindenki tudná, hogy ilyen is létezik, de átérezni igazán nem tudja senki, csak akinek hasonló problémája van. Ezt látom. Még az sem, akivel együtt élsz. Nem tud különbséget tenni a lustaság, és a betegség közt. Sajnos néha én magam sem. De nem stresszelem magam ezen. Az biztos, hogy a türelem és az alázat iskolájába rendesen beiratkoztam.

Imádom ezt a vándor életet.