Az első táncóra

2015. 10.12.

Ugyanaznap este visszaérve a táncról:

Egy autó dudál mellettem kettőt, jelezve, hogy jön, és vigyázzak. Én ballagok haza a sötétben a táncórámról, kerülgetem a pocsolyákat, és közben azon gondolkodom, hogy hogy a francba lehet, hogy itt ennyire megtalálom a helyem. Olyan idevalónak érzem magam.

Odafelé könnyen odataláltam. Tegnap is eljöttem erre, hogy gyakoroljam az útvonalat. Ahogy megérkeztem egyből a táncterembe vezetett Rahul, ami nem túl nagy, de nem is ez a lényeg. Megmutatta a kincseit, a tánckönyveit, ami az enyémnél, vagy négyszer több. Az enyém persze nemcsak odisszihez kapcsolódik, de azért az is tetemes mennyiség. Azután azt mondta menjek vele. Mielőtt elkezdjük az egészet felvitt a család oltárjához, és ott tiszteletemet tettem. Ez természetesen többek közt Jagannathnak állított oltár. Jagannathnak szól az odissi tánc, az ő templomában volt szertartás ez a tánc egész addig, amíg be nem tiltották. Rahul Acharya a táncmesterem, most már mondhatom, mert el is kezdtük.

Szóval Rahul családja generációk óta szolgálja Jagannathot Puriban a Templomban. Ő nem, mert egyébként egy híres táncos, nincs ideje erre. Szóval nem akárkivel hozott össze a sors. Miután leborultam az oltár előtt, elmondta kik vannak még ott. Ezek nagyon ősi murthik. Van olyan is, amelyik még Mahaprabhu idejéből való, úgy ötszáz évvel ezelőttről. Szóval a lelkem nagyon örült, bár tudtam korábban is ezeket Rahulról, de az, hogy először ide kellett jönnöm az oltár elé, nagyon tetszett. Majd kaptam a kezembe egy Mahaprasádot Jagannathtól a Jagannath templomból Puriból, ami egy neki felajánlott étel. Hát indulhatunk is a táncórára. Most már baj nem lehet. Kivéve, hogy bírni fogom-e. Először el kellett sorolnom mit tanultam eddig, majd be is mutattam az egyik darabot. Ezek után elkezdtük az alapokkal. Hát csak annyit mondok, hogy koromhoz képest nem rossz a teljesítményem, de azért nem vagyok már tizenhat. Türelmes volt velem, és szerintem elégedett is, bár lehet, kicsit aggódik, hogy mi lesz ebből. Érdekes, hogy vannak olyan személyek, akikkel szavak nélkül is kommunikálunk. A táncosok általában ilyenek. Miközben számolt, gesztusaiból, és a szeme rezdüléseiből is éreztem mit szeretne, hogy kijavítsak, persze amikről előtte beszéltünk, és én reagáltam. Tetszett neki. Nekem is, hogy javítanak. Később majd tanulok egy tréninget állítólag, most csak három igen kemény bemelegítő gyakorlatot tanultunk. Ezek azok, amiket én ki szoktam hagyni az én tanítványaimnak otthon. Csak úgy megemlítem, hogy az elsőt úgy képzeljétek el, hogy guggoló helyzetben vagy, a térdek oldalt, a kezek elöl nyújtva összekulcsolva. És nem több mint százat kell ugrani, megtartva ezt a pozíciót. Ötvenet bírtam. Jelezte, hogy nem baj, ha nem megy a száz. Szóval ez volt az első az üdvözlő Bhumi Pranam után. Még volt kettő hasonló, miután egész testemben remegtem. Akkor ezt itt most be is fejezem, mert otthon a tanítványaim, akik olvassák ezt mind el fognak menekülni, mire hazaérek. Ne izguljatok, a régi tanárom is ilyenekkel indított.

Az áldás hamarosan érkezett. Ezt már jelnek vettem. A viharra gondolok, ami hirtelen a 33 fokból tört elő öt perc alatt. Az áram is elment rögtön, így ventilátor és lámpa nélkül sötétben folytattuk tovább a villámok fényében. Én nem nagyon láttam őt, de hallottam, ő viszont látta, hogy mit csinálok az utcáról beszűrődő fényben. Nemsokára olyanná változott, mintha dézsából öntötték volna. Olyan fél hat lehetett. Rahul kiment, mert a vihar miatt rendezni kellett az alblakokat, meg valamit kint. Addig én ott ültem a sötétben, és az jutott eszembe, hogy már vagy fél éve mindig ilyentájt jön egy vihar a napban, egy olyan vihar, ami özönvíz szerű, és a szó szoros értelemben mindent elsöprő. Az első ilyen az volt mikor a Követségen volt bemutatónk júniusban. Sajnos az emberek agyrésze nem jutott el a bemutatóra, mert a metrók is beáztak és leálltak, az egész városban állt a közlekedés. Mi azért helytálltunk, és Jagannath áldásának fogtuk fel. Mert hát állítólag az eső áldásos. Csak azt nem tudjuk pont, hogy kell értelmezni az ilyen áldást. A második a táncórámat mosta el. A lányok se és én sem jutottam el a teremig. A harmadik az a bizonyos, amikor fél Budapest úszott a vízben, ekkor mi is sikeresen beáztunk a táncteremben, pont egy szerzetes aznap érkezett hozzánk, tizenöt perccel a kezdés után elúszott az egész terem. A csatornából jött fel a víz és másfél órán át lapátoltuk, és egy ügyes srác bedugaszolta az összes nyílást, ahol jött be a víz. Most ez a negyedik. Ez persze sokakat érint, de nekem mindig a tánchoz kapcsolódik, vagy valamilyen első találkozáshoz. Szóval az áldást megkaptam ismét. Nemsokára befejeztük, és ekkor az esti szertartást csinálta végig Rahul az oltárnál, amihez a család is csatlakozott. Ezen részt vehettem, és azon gondolkodtam, hogy milyen áldásos helyzetben vagyok. Jagannath Imádatát nyugati ember nem láthatja amúgy. De itt én csatlakozhattam. És ez a család a Jagannath templomban, azaz ahogy Puriban mondják, a Templomban szolgál generációk óta.

Ezek után Rahullal még sokat beszégettünk filozófiáról, és leírtunk pár dolgot is. Holnap több elmélet is lesz. Közben megjött a világítás is újra. Szóval elindultam haza az így sem túl világos utcákon. Itt imádkozva fogok menni minden nap.

Este megettem az ebéd maradékát egy kis csicseriborsó lepénnyel. Nagyon fini volt. Élvezem a főzést.