2013. július 14., vasárnap

A búcsúzás ideje


2013.07.13. Búcsúzás ideje



Délután Saraswatival talákoztam a praszád után és együtt indultunk a Gundicha templomhoz praszádért. Vittük a gyerekeket is, akik végül csak öten vannak. A templom előtt több száz méter hosszú kígyózó sorokat találtunk. Mind arra vártak, hogy bemehessenek Jagannathoz. Mi nem mehettünk be, mert nyugatiak vagyunk. Egy pandát megkértünk, hogy hozna-e nekünk prazsádot bentről. Jó pénzért hozott is, és nagyon gyorsan. Ezután elindultunk egy kisebb parikrámra, mert Saraswatiék később értek ide, és ők nem vettek részt ezen a parikrámon. Így meglátogattunk még három templomot. A gyerekek nagyon édesek voltak, amilyen őszinte lelkesedéssel jöttek, és minden koldusnak adtak egy rúpiát, meg út közben két helyen is megálltak táskát venni, és alkudoztak, és azt ecsetelték, hogy ez milyen fantasztikus Indiában. Én is szeretem amúgy. Na nem azt, amikor kihasználnak egy helyzetet és tízszer annyiról indulunk mint a normál ár. Chaitanya végül nekem adta az egyik táskát, amit vett. Nagyon jó szívű, és látta, hogy tetszik az a táska. Azt mondta, hogy a pénz az nem egy olyan fontos dolog. Az adás viszont igen, és különben is, ha adsz, akkor kapsz is, és mutatta, hogy épp az előbb kínálták meg fekete sós kesudióval. Az utolsó helyen már azért türelmetlenek voltak, mert a tengerpartra indultunk eredetileg fürdeni. Az utolsó szent hely tehát a Puri beach volt. Nagyon fújt a szél, és kifejezetten nem volt meleg, de ők belementek, mi meg kint beszélgettünk Saraswatival az élet nagy és kis dolgairól. Nagyon szép délután volt. Fantasztikus, ahogy Saraswati kezelte ezeket a gyerekeket, és mindenre maradt idő, de nem rohantunk. Este 8-kor indultak, addig volt egy óránk.
 Én kicsit elvonultam, majd 8 órakor lementem elköszönni tőlük. Hamarosan megint találkozunk. A maradék bengáli csapat és Acharyadev is készülődött. Tegnap elég sírós hangulatban voltam, de ma kilazítottak ezek a londoni bhakták. Odamentem Acharyadevhez utoljára elköszönni. nem volt bennem semmi feszültség, vagy utolsó nap hangulat. Sőt, inkább olyan első nap, olyan kezdet érzés. Leborultam előtte egyszerűen minden sallang nélkül.  Éppen el volt foglalva, és pénzeket csoportosított, az egyik kiürített tárcáját odaadta a kezembe, de előtte én azt hittem nem is vette észre, hogy itt vagyok. Mondta, hogy tegyem el, erre én meg elkezdtem keresni a szememmel, hogy a sok kikészített kistáska, nagybőrönd közül melyikbe kellene beletennem. Mire ő, jelezte, hogy üres, csak őrizzem meg magamnak. Amúgy nem volt üres. Volt benne némi apró. Nagyon megörültem. No, nem az aprónak. A szobáját épp kiürítették és onnan is kaptam egy kis túrót. A bhakták csak néztek. Meg én is. Acharyadev meg nagyon mosolygott. Segítettem kipakolni, természetesen ő volt az utolsó, aki taxiba ült. Mindenkinek mondták, hogy nem kell fizetni a taxiért, ami az állomásra visz, meg a vonatjegyért se kellett, mert ezt mind Acharyadev fizeti. 200 ember 7 napi étkezését, rezsijét és útiköltségét. Természetesen mindenki, aki tud ad adományt, de alapvetően nem az itt lévő bhakták adományából finanszírozza mindezt.
Most itt maradtam egyedül, de én nem érzem, hogy egyedül lennék. Sőt azt érzem, hogy valaki régóta a tenyerén hordoz, és ez a valaki nagyon nagy Úr. Mintha mindig a kedvemet lesné. Valami különleges játékot játszunk, mert én meg mintha nem akarnám elfogadni. Mert tudom, hogy ezek a dolgok, amiket kapok, mind csak a vágyaimra érkeznek, de én a legmélyebb vágyamat szeretném betölteni. A többi dolog csak eltérít, hátha elfogadom ezt a szintet. Odáig sok belső munkára van szükség. Elsősorban türelemre, alázatra és erőre. Sok belső erőre. Nekem van elég sok, csak el ne fogyjon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése